Kiút a kilátástalanságból, alkoholfüggőség kezelésére

Nem egészen így terveztem a balatoni lánybulit

Nemrég a barátnőimmel mentünk el egy csajos hétvégére a Balaton partjára, de nem éppen úgy sikerült az összejövetel, ahogyan gondoltam. A Stadionoknál találkoztunk, ott vártuk össze egymást, hogy két autóval nekivágjunk a Balatonnak. A tervek szerint a párom, Józsi vitt volna ki a Stadionokhoz, hogy találkozzam a lányokkal, és ő onnan indult volna tovább dolgozni. Nem jött össze. Mondanom sem kell, Józsi már megint olyan részegen jött haza hajnalban, hogy alig tudott magáról, így ugrott a kora reggeli fuvar is. Én pedig kisírt szemekkel érkeztem meg, hogy csatlakozzam a többiekhez. Jókora szemüveget napszemüveget viseltem, de még ez alatt sem tudtam elrejteni a krokodilkönnyeimet.

Amikor a többiek rám néztek, már tudták, hogy nagy a baj. Sejtették, hogy megint Józsival történt valami, mert tudják a történetünket. Kocsiba pattantunk, és faggatni kezdtek. Hosszú percekig csak zokogtam, alig tudtam megszólalni a sírástól, de végül csak összeszedtem magam, és elmeséltem, mi történt. Hogy már megint máshol töltötte az éjszakát, de fogalmam sincs, hogy kikkel és merre járt. És hogy ismét tajrészegen érkezett haza hajnalban, azt se tudta, merre lakik a jóisten. És hogy bármennyire szeretem, de egyszerűen nem tudok együtt élni az alkoholizmusával.

Józsi küzdelmei az alkohol szörnyetegével

Pedig olyan sok mindent kipróbáltunk már Józsival. Tudom, hogy legbelül nem az az ember lakozik benne, mint aki akkor jön fel a felszínre, amikor a pohárhoz nyúl. Ettől függetlenül nagyon nehéz mit kezdenem a helyzettel. A diagnózist is én mondtam ki, Józsi egyszer sem nézett rám, hogy a szemembe mondja, “alkoholista vagyok”. Csak fogadta, tűrte, hagyta, hogy én intézkedjek. Nagyon sok helyre elvittem már. Jártunk orvosnál, elvonón, pszichológusnál. Kapott egy csomó gyógyszert, ezeket egy darabig szedte, majd egy újabb alkoholmámoros állapotban az összes pirulát fogta és kihajította az ablakon. Egyre nehezebb megbirkózni a dührohamaival, előző héten már az állását is elvesztette. Ettől persze még nyomorultabbul érzi magát, és még intenzívebben nyúl az alkoholos üveghez.

Nem akarom elhagyni. Szeretem Józsit és annyira szeretnék neki segíteni. Úgy érzem, én vagyok az utolsó fűszál, amibe még kapaszkodhat. De hogyan menthetném meg, ha magának sem meri kimondani, hogy “alkoholista vagyok”?

Közeledtünk az úti célunkhoz, amikor hosszas hallgatás után az egyik barátnőm megtörte a csendet. “Most jut eszembe” – mondta – “itt a Balaton környékén van ám egy addiktológiai és családkonzultációs központ, láttam velük riportot a tévében.” “Áh” – legyintettem csalódottan – “ha tudnád, hány ilyet kipróbáltunk már.” “Ne add fel ilyen könnyen, ez valami egészen más” – lovalta bele magát a történetbe a barátnőm. “A helyet egy olyan család üzemelteti, ahol az apa és a fiú súlyos alkoholizmussal és szenvedélybetegséggel küzdöttek, hosszú-hosszú évekig. Szerintem hiteles segítséget tudnak adni azoknak is, akik esetleg még maguknak sem merik bevallani, mivel is állnak szemben. Úgy emlékszem, hogy itt van a telephelyük valahol a közelben… ott, nézd csak! Innen az ablakból még látni is. Az az a ház.”

Praktikus segítség a függőség leküzdéséhez

És valóban, egy kedves, rendezett kis tanya közepén egy tágas, sárga vidéki ház állt. Még nagyjából 20 percünk lehet, amíg elérjük a szállásunkat, úgyhogy addig is rákerestem erre a helyre. Meglepődve tapasztaltam azt a sok pozitív és hálás kommentet az oldalukon, amit a náluk felgyógyultak írtak. “Alkoholista vagyok” – kezdi az egyik. “Szenvedélybeteg voltam” – így a másik. “Súlyos függőséggel küzdöttem” – így a harmadik. Ahogy végigpörgettem a kommenteket, azt vettem észre, hogy ezeknek az embereknek valóban az itt töltött 28 nap segített felnyitni a szemét, hogy szembe nézhessenek a betegségükkel. Ahogy a kommentekből kivettem, a program bentlakásos lehetőséget biztosított a betegek és családtagjaik számára, ráadásul teljes ellátással, és alkalomadtán tematikus családi napokkal.

Ez szöget ütött a fejemben. Eddig én mindig egyedül hagytam Józsit ezzel a problémával. Csak az indulásig kísértem el, a kapuban mindig visszafordultam. Elvártam tőle, hogy egyedül csinálja végig, egyedül beszélgessen az orvosokkal, egyedül lábaljon ki a problémájából. A program segítségével lehetőségem lenne, hogy én is részt vegyek a felépülésében, és közvetlenül támogassam őt ebben. Ráadásul a család többi tagját is bevonhatnánk – biztos vagyok, hogy az is óriási teher Józsinak, hogy nem tud igazán őszintén beszélni a betegségéről a családjának, mert szégyelli. Így viszont nem fog tudni egyről a kettőre jutni egyhamar.

Nagyon fontos a betegélmény

Tovább böngésztem az oldalt. Kiscsoportos foglalkozások, egyéni konzultáció… a kulcsszavak nagyon ígéretesen hangzottak. Ráadásul a környezet tényleg idilli, ideális lehet ahhoz, hogy az embernek végre lehetősége legyen egy kis befelé fordulásra, önreflexióra. Mi eddig az alkoholizmus kapcsán csak hideg, fertőtlenítőszagú kórházi várókban találkoztunk szakemberekkel, ahol minden steril volt, és nagyon idegen. De itt, lent a Balaton partján… egészen más. Mindent körülvesz a béke és a nyugalom. Ráadásul az itt lakókat naponta rövid sétára engedik a környéken, sőt, heti egyszer városnézést is szerveznek.

Emberként, és nem betegként kezelik őket, és ez a kommentekből is abszolút visszaköszön. Nagyon is megragadta a figyelmemet az, ahogyan a felgyógyultak nyilatkoztak a kezelésről. Nehéznek, sőt, nagyon nehéznek írták le az itt eltöltött 28 napot, de valahogy minden kommentet átsüt valamiféle boldog hála és megkönnyebbülés. Felszabadulást éreztem a szavakon, és szabadságot. A betegek közül volt, aki úgy fogalmazott, hogy visszakapta az életét. Hogy végre újra szembe tudott nézni önmagával, és a tükörből már nem a torzszülött nézett vissza rá. Kemény szavak ezek, mégis arról árulkodnak, hogy sikerült megtalálniuk a megoldást a helyzetük kezelésére.

A kulcs a gyógyuláshoz: a családtagok támogatása

De ami talán a legfontosabb, hogy ezen a helyen úgy tűnik, valóban beavatják a családtagokat is a gyógyulásba. Sőt, kiemelt figyelmet fordítanak a hozzátartozói psziché kezelésére is. Nem gondolom, hogy Józsi szülei ne sejtenék a fiuk betegségét, de eddig valószínűleg nem akartak szembenézni ezzel a problémával. Tabuként kezelték, soha egyetlen beszélgetésben nem került elő, soha nem kérdeztek rá, mi az oka Józsi különös, agresszív viselkedésének. Arról nem is beszélve, hogy rám is rám férne egy terápia… Az elmúlt hónapok alatt már összeszámolni sem tudom, mennyit sírtam, vagy mennyi időt töltöttem rettegésben attól, hogy Józsi részegen, ha akaratlanul is, de kárt tesz valamelyikőnkben. Sirattam Józsit, sirattam a közös életünket, és sirattam magamat is… Nekem is segítségre lesz szükségem ahhoz, hogy támogatni tudjam őt, és itt talán én is megkaphatom ezt.

Időközben megérkeztünk, de sokkal jobban éreztem magam, mint amikor elindultunk. A barátnőm ötlete reményt és egy lehetséges megoldást adott a kezembe. Amikor kiszálltunk a kocsiból, szorosan átöleltem, hogy megköszönjem neki. Másnap pedig egy rövid telefonbeszélgetést követően már ott ültem a személyes konzultáción, hogy elmeséljem a történetünket, és hogy szakavatott szakemberektől kérjek segítséget. Bízom benne, hogy ezúttal valóban sikerül szembenéznünk a problémával, és hogy együtt kilábalhatunk ebből a nehéz helyzetből. Ha Józsi is úgy akarja.